3. fejezet

Már megint egy unalmas kémia óra – gondolta rajtam kívül mindenki más a laborban. Hiába a basáskodó tanár úr vagy a furcsa pillantások, nekem akkor is ez volt a kedvenc tantárgyam. Szinte ittam az előadó szavait és csüngtem minden elvétett mozdulatán, amikor egy fekete alakot észleltem a perifériás látókörömben. Az ablak előtt állt, egyenesen engem figyelt. Folytattam a kísérlet megfigyelését, de az agyam csak arra az árnyék szerű valamire tudott fókuszálni – mégsem mertem odanézni. Elkezdett izzadni a tenyerem és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a helyzettől. Ez így ment hosszú percekig. Tudtam, hogy nem bírom ki az óra végéig, annál sokkal jobban féltem az esetleges következményektől – bár, lehet inkább a kíváncsiság furdalt annyira nagyon.Összeszedve minden bátorságomat, az ablak felé fordultam. A lény nem mozdult. Teljesen kővé dermedtem, de megengedtem magamnak egy végigmérő pillantást a férfin. Valószínűleg az volt, hiszen viszonylag széles vállai voltak, valamit zömök felsőteste. Annyira zömök, hogy biztosan tudjam, nem nővel van dolgom, de nem is gyerekkel. Egy felnőtt férfi – ez a tudat még jobban megijesztett. Többet nem is tudtam kivenni belőle, mert hosszú, fekete csuklyás zubbonyt viselt, sőt, még az arca is el volt takarva valami ruhaneművel. Nem tudnám megmondani, pontosan mivel, még nem láttam ezelőtt olyat, az egész anyagon mindössze két nyílás volt – a férfi szemei egyenesen az enyémbe hatoltak. Észre sem vettem, de a számat fokozatosan nagyobbra és nagyobbra nyitottam. A szemei ugyanolyanok voltak mint az enyémek! Egyfajta megmagyarázhatatlan melegség öntött el a felfedezéstől. Azért ez nem olyan hétköznapi színkombináció, hogy minden második ember örökölné, igaz?
A tanár úr befejezte a kísérletet, az osztály felé nézett és megkérdezte, kinek van valami kérdése a látottakkal és halottakkal kapcsolatban. Nekem lett volna, bár nem a tananyaghoz köthetően. Mr. Dean észrevette, hogy immár kilencven fokos szögben, egész testemmel az ablaknak voltam fordulva, és a lehető legkisebb figyelmet sem szenteltem a mondandójának.
– Miss Mills, megosztaná az osztállyal mi olyan érdekes az udvaron, ami elvonja a figyelmét az órámról? - köszörülte meg a torkát, miközben lelépett a katedráról és közelíteni kezdett a padomhoz.
– Ön… ön nem látja? - ujjammal az ablak felé böktem, ahol még mindig ott állt a csuklyás férfi.
– Mit kellene látnom, Miss Mills? Ja, vagy úgy. Tudja, engem nem kötnek le a félmeztelen kisfiú felsőtestek, bármennyire is meglepi ez Önt. - felelte szarkasztikusan, mire az egész osztály felnevetett.
Hát persze. Az udvaron egy fél tucat felsőbb éves fiú hempergett félmeztelenül a szűz hóban.
– Hmm… óraidőben ráadásul? Bejönnek magácskának a rosszfiúk, Regina? - emelgette szemöldökét Mr Dean, majd mielőtt válaszolhattam volna nevetséges kérdésére, sarkon fordult és kiment a teremből.
Nem gondoltam volna, hogy valaha köszönettel tartozom majd a tizenegyedik osztály nagyképű "férfi" tagjainak, de kínos kifaggatásomnak éppen az ők hülye és gyerekes bátorságpróbájuk vetett véget, ugyanis a tanár úr – eleget téve pedagógiai munkakörének – villámgyorsan trappolt kifelé az udvarra és grabancon fogta a szabályszegőket.
Néztem, hogyan dobálja be egyesével a tanár úr a fiúkat az aulába és szemem sarkából láttam, hogy az alak még mindig rezzenéstelenül bámul engem. Kicsit ingerültebben kaptam fel oda a fejemet, mint először és ezúttal fel is álltam, majd az ablak felé léptem párat. Az alak mintha megijedt volna, hátrált néhány centit az üvegtől, majd sötétlila füstfelhő közepette egyszerűen eltűnt. Nem hittem a szememnek. Elkezdtem kiabálni.
– Ti is láttátok ezt? - kérdeztem a padtársaimat türelmetlenül.
– Persze. Utálom a kémiát, de Mr Dean nagy arc! Azt figyeld, Matthew-t a lábánál fogva húzza az ajtóig! Hát ez óriási! Ugye kamerázza valaki? - Jared teljesen odáig volt a jelenettől és már kapott is a kabátzsebéért, hogy elővadássza a mobilját.
– Nem, én az alakra értem. Ti is láttátok, hogyan tűnt el? - miközben kimondtam e szavakat, éreztem, hogy minden szem rám szegeződik, amitől egy kicsit feszengeni kezdtem.
– Te meg miről beszélsz, Gina? - kérdezte értelmetlen arccal a mellettem ülő lány, megérintve a vállamat.
– Semmi… igazából semmi. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
– Gyere, inkább segítsünk Jarednek megtalálni a mobilt! - lelkendezett Clara, kicsit jobban, mint amit a helyzet megkívánt.
Engedve az unszolásának, elkezdtem matatni a tolltartókban és Jared zsebeiben, de fejemből még sokáig nem bírtam kiűzni a fekete csuklyás férfi látványát. Többet akartam róla tudni. Miért ilyenek a szemei? Miért követ engem? Szerencsére, kérdéseim nem maradtok sokáig megválaszolatlanok. 

2. fejezet

1692, január
– Jajj, Alfred, miből gondolja, hogy a helyes lányt találta meg? Mi van akkor, ha ez egy teljesen másik? Egy… átlagos? Drágám, csak ráijeszt arra a szegény gyermekre! - aggodalmaskodott egy középkorú, sudár testalkatú nő a férjének.
– Hát még ennyi együtt eltöltött év után sem bízik meg bennem teljesen? Részletesen elolvastam a próféciát, Elisabeth! Biztos vagyok a dolgomban. Ő az! Az egyetlen aki megmenthet minket! Nem fogom hagyni, hogy bárki erőszakos halált haljon közülünk! - bizonygatta igazát a hitves, mintha csak kampányolni próbálna, viszont itt az egyetlen ember, akit meg kellett győznie, a felesége volt.– És milyen ez a lány? Mesélj róla valamit! - Elisabeth szeme felcsillant a reménytől.
– Egészen elragadó, bár a modorán és a ruházatán van mit csiszolni. Az biztos, hogy egy napon termékeny asszony lesz. - büszkélkedett Alfred.
– Ne felejtse el, férjem-uram, az már egy másik korszak. Egy teljesen másik század! Biztos vagyok benne, hogy Constance tökéletesen megfelel az ott elvárt társadalmi normáknak és etikettnek! - szinte már kiáltotta fülig érő mosollyal.
– Az egyetlen dolog, amin fennakadt a szemem az ottani világban, az erkölcs, mint az, teljes mértékű hiánya! Nem csak Constance-ra gondolok… Hanem az összes többi hajadonra. - morogta fekete bajsza alatt a férj.
– Külön reggeliznek, Elisabeth! Ki-kinek kénye-kedve szerint ülnek asztalhoz! Négy keréken száguldó szörnyetegekkel közlekednek! Na és az öltözködés! Tudja mit láttam, drága Lizzy? Nadrágot a nőkön! Úgy van, ha én mondom. A vese és emlő villantó ingekről vagy arrafelé minek nevezikről már szót sem kívánok ejteni! - A férfi teljesen magán kívül volt az ott látottaktól. Még az ő korában is konzervatívnak számított, nemhogy egy teljesen modern világban. Megérthető tehát, hogy rövid kis látogatása felborzolta az amúgy is instabil kedélyállapotát.
– Vigyázzon a szájára! Ebben a házban nem beszélünk ily' csúfságokat! Amint visszaszerezzük a kislányt, ne féljen, megtanítjuk az itteni szokásokra! Már várom, hogy taníthassam… Varrni, horgolni, főzni, táncolni… Ó igen! A salem-i néptánc valami gyönyörű… Itt születtem, amióta az eszemet tudom ismerem a táncot, de egyszerűen nem tudok betelni vele! - áradozott az asszony, teljesen elfelejtve férje letargikus állapotát.
– Nem akarom lehangolni, de Constance elsődleges dolga nem az efféle női apróságok elsajátítása lesz, amikor visszatér hozzánk. Neki feladata van. A prófécia szerint, Ő a mi megmentőnk. - Alfred szeme végigsiklott a kunyhó falán, megpillantva az ablak alatt sorakozó alkímiás könyveket és különböző drágaköveket, a konyhában heverő bájitalos fiolákat és a sarokban ásítozó fekete üstfazékot, majd végül szemei találkoztak a feleségéével. Szorosan magához húzta az asszonyt, átölelte és egy forró csókot nyomott a homlokára.
– Nincs sok ideje. Nem mehet előre az időben, akkor, amikor csak kedve tartja. Itt az idő cselekedni, drágám. - suttogta Elisabeth.

1. fejezet

– Regina! Thomas! Kicsikéim, gyerünk! Jared nem fog rátok várni, ha nem lesztek készen időben! - kiabálta anyám, ezzel megtörve reggeli szendergésemet – meg úgy szerintem a szomszédokét is. Lassan kinyitottam a szememet és felültem, hogy pupilláim és elmém megszokják a hirtelen világosságot. Pár másodperc múlva erőt vettem magamon, felálltam és kiléptem a folyosóra, ahol egyenesen nekiütköztem a bátyámnak.
– Szép jó reggelt! Pontosan egy hét van karácsonyig, úgyhogy kitalálhatnád végre mit veszel nekem! - mondta fülig érő mosollyal. Ma még a megszokottabbnál is jobb kedvűnek találtam. Bár, Thomas-t ritkán látni szomorúnak. Olyan tipikus "minden rosszban van valami jó" beállítottságú fiú. Én pont ezt szeretem benne.
– Miből gondolod, hogy kapsz valamit? - kérdeztem incselkedve, miközben próbáltam mellette utat fúrni a fürdőszobába.– Túlságosan szeretsz te engem ahhoz, hogy ajándék nélkül hagyj. – minden szavával beljebb-beljebb lökdösött a fürdőszobába. Kínomban már csak nevetni bírtam rajta.
– Rendben, ha most békén hagysz, hogy képes legyek helyrerakni ezt a borzadályt a fejemen, akkor beszélhetünk ajándékról! – mosolyogtam rá és a hajvasalómért nyúltam.
– Amit csak szeretnél! Bár én először a fogmosással kezdeném…- kitört belőle a kuncogás.
– Te seggfej! Takarodj kifelé! - kiabáltam utána, inkább nevetve, mint ténylegesen mérgesen és mindeközben egy tusfürdős flakonnal ütlegeltem. Mikor végre kikergettem a fürdőszobából visszaálltam a tükör elé és elkezdtem reggeli rutinomat. Vállig érő, sötétbarna, hullámos hajam van, amit a legtöbb barátnőm irigyel, viszont én ki nem állhatok. Minden lehetséges módszert kipróbáltam az egyenesítésére, ami nem roncsolja a hajamat – mindhiába. Az egyetlen, aminek két óránál tovább tart a hatása, az a hajvasaló, így minden reggel 20 percet szenvedek csak ezzel. Utána következik 15 perc önsajnálgatás, hogy még mindig nekem van a legkisebb mellem az osztályban, és az én tenyereim a legnagyobbak. Az önmarcangoló percek végén, mindig a szemem csodálásában kötök ki, hiszen ez volt az egyetlen testrészem, amivel maximálisan elégedett vagyok. Az egyik szemem zafírkék, néhány fekete folttal a szivárványhártyámon, míg a másik inkább zöldes színre emlékeztet. A családban senkinek sem volt vagy van ilyen szeme, ezért az öcsém mindig csak "pandorai"-nak hív, a legújabb űrlényes sorozata után.
Miután végeztem a hajammal és sikeresen magamra kentem annyi alapozót, hogy a pattanásaimat soha meg nem történté tegyem, visszamentem a szobámba, hogy magamra kapjak néhány ruhát. Még a farmeromat sem sikerült begombolni, amikor megint hallottam anyám hangját:
– Ezt nem hiszem el! Gyerekek, ne az utolsó napon kelljen elkésnetek! - hallottam, hogy egyre feljebb jön a lépcsőn és közelít a szobám felé. Gyorsan magamra kaptam egy piros háromnegyedes ujjú felsőt, mielőtt – természetesen kopogtatás nélkül – benyitott a szobámba.
– Regina, mikor óhajtasz végre…- Nem tudta befejezni amit elkezdett, mert meglátta, hogy már indulásra készen voltam.
– Ne haragudj, azt hittem, még alszol – mondta melegen, majd átölelt.
– Csinos, mint mindig. Gyere le, reggelizz meg, az öcséd már kész van. Én addig előkerítem Thomas-t is.
Halkan bólintottam, majd csatlakoztam Charlie-hoz a palacsintázásban.
A tesóm orra is tejszínhabos volt és éppen a harmadik juharszirupos palacsintáját próbáltam a szájába tömni. Leültem mellé és elvettem az én adagomat. Charlie hirtelen felállt, és elém hozott egy újságot.
– Miről szól? - kérdezte nagy, kíváncsi szemeivel.
– Nem tudom, öcsi, oroszul van. - válaszoltam értetlenkedve.
– Érdekes, azt hittem minden nyelven tudsz. – Ha lehet, még furcsábban néztem rá, mint addig. Látva a frusztrációmat, folytatta:
- Tudod… a szemed. - majd lesütötte a sajátját.
Hiába, a tesóm meg van róla győződve, hogy nem e világi lény vagyok és valami szuper erővel is rendelkezem. Amikor először realizáltam ezt, viccesnek tartottam, de aznap reggel inkább ijesztőnek hatott. Kínos párbeszédünknek autóduda hangja vetett véget.
– Megjött Jared! - kiáltottam, mintha legalább a halál karmai közül mentett volna meg az érkezése. Pár másodperc múlva Thomas is leszáguldott az emeletről, felkaptuk a bejárati ajtónál heverő táskáinkat, felköszöntünk anyunak és kiléptünk a lakásból.
Jared a legjobb barátom, amióta csak az eszemet tudom. A rögbi csapat egyik tiszteletbeli játékosa, valamint a matekcsoport oszlopos tagja. Ez egy furcsa párosítás de maga Jared is elég érdekes. Minden reggel ő fuvarozott engem és a fivéreimet suliba, ugyanis Thomast apu nem engedte volán mögé ülni, bármennyire is bizonygatta, hogy nem fog frontálisan karambolozni az első fával, amivel találkozik az úton.
Miközben sétáltunk az autó felé, ami az útpatkán állt, különös, szinte megmagyarázhatatlan érzésem támadt. Mintha valaki nézne. Nézne? Ugyan. Figyelne, egyenesen követné minden lépésemet. Körbe néztem, de nem láttam egy árva lelket sem. A többiek is észrevették zavarodottságomat. Thomás elém állt, erős kezeit a vállamra tette és megkérdezte minden rendben van-e.
– Igen, persze, csak egy kicsit fázom. Mi lenne ha inkább beülnék a kocsiba, ne várassuk meg a sofőrt. - hazudtam. Egyáltalán nem voltam jól. Mintha egy lidérces álomban lettem volna, ahol bár nem voltak baltás gyilkosok és kísértetiesen kacagó bohócok, a félelem akkor is szinte tapintható volt. Ilyenek érzelmek közepette köszöntöttem Jaredet, majd hagytuk el a King Street 4-et. 

Bevezető

Tökéletes csend volt, egy tökéletes gyilkossághoz. A lakás kísérteties némaságát csak az egyre feltörekvő, keserves zokogásom törte meg. Vér. Vér mindenhol. A falakon, a padlón, a kanapén, ahol néhány órája még együtt ült a család. Most mindezt vörös nedv itatja át. Ahogy lenézek az ölemre, apám csutakos, meggyötört arcát pillantom meg, ahogy a karjaimban tartom.
Miért?! - kérdezem hisztérikusan és azt hiszem, senkitől nem kapok majd választ. Ekkor a konyha legsötétebb sarkából elővánszorog egy szakadt ruhás, borostás ember. Jobb kezében fegyvert tart. Furcsa, de pont most, ahogy megláttam nála a pisztolyt, eszembe jutottak a testvéreim. Lelőtte őket? Hol lehetnek? Talán túlélték? Vérbe fagyott édesapám láthatólag késszúrások miatt veszítette életét. Már megölte, de akkor minek a pisztoly? Gyors és félelemmel teli gondolatmenetemet a gyilkos dörmögő hangja szakította félbe, válaszolva az előbbi kérdésemre.Mindenki azt kapja, amit érdemel, édesem. Ez az első dolog, amit tanítani akarok neked. - ahogy hozzám beszélt, egyre közelebb és közelebb sétált, mígnem elérte a körülöttem lévő vértócsa szélét. A holdvilág itt már eléggé megvilágította, ahhoz, hogy lássam, maszkot visel. Fekete maszkot. De hiába az álruhája, szemében akkor is látom, ahogyan gyülekeznek a könnyek.Muszáj… muszáj velem jönnöd. Meg kell, hogy tanítsalak arra, amire hivatott vagy – magyarázta remegő hangon, majd leguggolt és kinyújtotta felém a kezét. Riadva hátráltam, még mindig szorongatva apámat.Tűnjön innen! Hallja? Hozzám ne merjen érni! Maga egy gyilkos! - teletorokból üvöltöttem.Éles fény süvített át a szobán, majd villogni kezdett, váltakozva, pirosan és kéken. Az álarcos hirtelen felugrott és a hátsó ajtónkhoz sietett. Mielőtt kilépett volna, még visszafordult és azt suttogta:Nem hagyom, hogy elfelejtsd, honnan jöttél! - ezzel eltűnt az udvar sötétjében.Ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem. Mikor magamhoz tértem, egy kórházi ágyon feküdtem, körülöttem pedig rendőrök és nyomozók várták árgus szemekkel, mikor leszek végre képes mesélni, mi is történt azon a karácsony estén.