2. fejezet

1692, január
– Jajj, Alfred, miből gondolja, hogy a helyes lányt találta meg? Mi van akkor, ha ez egy teljesen másik? Egy… átlagos? Drágám, csak ráijeszt arra a szegény gyermekre! - aggodalmaskodott egy középkorú, sudár testalkatú nő a férjének.
– Hát még ennyi együtt eltöltött év után sem bízik meg bennem teljesen? Részletesen elolvastam a próféciát, Elisabeth! Biztos vagyok a dolgomban. Ő az! Az egyetlen aki megmenthet minket! Nem fogom hagyni, hogy bárki erőszakos halált haljon közülünk! - bizonygatta igazát a hitves, mintha csak kampányolni próbálna, viszont itt az egyetlen ember, akit meg kellett győznie, a felesége volt.– És milyen ez a lány? Mesélj róla valamit! - Elisabeth szeme felcsillant a reménytől.
– Egészen elragadó, bár a modorán és a ruházatán van mit csiszolni. Az biztos, hogy egy napon termékeny asszony lesz. - büszkélkedett Alfred.
– Ne felejtse el, férjem-uram, az már egy másik korszak. Egy teljesen másik század! Biztos vagyok benne, hogy Constance tökéletesen megfelel az ott elvárt társadalmi normáknak és etikettnek! - szinte már kiáltotta fülig érő mosollyal.
– Az egyetlen dolog, amin fennakadt a szemem az ottani világban, az erkölcs, mint az, teljes mértékű hiánya! Nem csak Constance-ra gondolok… Hanem az összes többi hajadonra. - morogta fekete bajsza alatt a férj.
– Külön reggeliznek, Elisabeth! Ki-kinek kénye-kedve szerint ülnek asztalhoz! Négy keréken száguldó szörnyetegekkel közlekednek! Na és az öltözködés! Tudja mit láttam, drága Lizzy? Nadrágot a nőkön! Úgy van, ha én mondom. A vese és emlő villantó ingekről vagy arrafelé minek nevezikről már szót sem kívánok ejteni! - A férfi teljesen magán kívül volt az ott látottaktól. Még az ő korában is konzervatívnak számított, nemhogy egy teljesen modern világban. Megérthető tehát, hogy rövid kis látogatása felborzolta az amúgy is instabil kedélyállapotát.
– Vigyázzon a szájára! Ebben a házban nem beszélünk ily' csúfságokat! Amint visszaszerezzük a kislányt, ne féljen, megtanítjuk az itteni szokásokra! Már várom, hogy taníthassam… Varrni, horgolni, főzni, táncolni… Ó igen! A salem-i néptánc valami gyönyörű… Itt születtem, amióta az eszemet tudom ismerem a táncot, de egyszerűen nem tudok betelni vele! - áradozott az asszony, teljesen elfelejtve férje letargikus állapotát.
– Nem akarom lehangolni, de Constance elsődleges dolga nem az efféle női apróságok elsajátítása lesz, amikor visszatér hozzánk. Neki feladata van. A prófécia szerint, Ő a mi megmentőnk. - Alfred szeme végigsiklott a kunyhó falán, megpillantva az ablak alatt sorakozó alkímiás könyveket és különböző drágaköveket, a konyhában heverő bájitalos fiolákat és a sarokban ásítozó fekete üstfazékot, majd végül szemei találkoztak a feleségéével. Szorosan magához húzta az asszonyt, átölelte és egy forró csókot nyomott a homlokára.
– Nincs sok ideje. Nem mehet előre az időben, akkor, amikor csak kedve tartja. Itt az idő cselekedni, drágám. - suttogta Elisabeth.