1. fejezet

– Regina! Thomas! Kicsikéim, gyerünk! Jared nem fog rátok várni, ha nem lesztek készen időben! - kiabálta anyám, ezzel megtörve reggeli szendergésemet – meg úgy szerintem a szomszédokét is. Lassan kinyitottam a szememet és felültem, hogy pupilláim és elmém megszokják a hirtelen világosságot. Pár másodperc múlva erőt vettem magamon, felálltam és kiléptem a folyosóra, ahol egyenesen nekiütköztem a bátyámnak.
– Szép jó reggelt! Pontosan egy hét van karácsonyig, úgyhogy kitalálhatnád végre mit veszel nekem! - mondta fülig érő mosollyal. Ma még a megszokottabbnál is jobb kedvűnek találtam. Bár, Thomas-t ritkán látni szomorúnak. Olyan tipikus "minden rosszban van valami jó" beállítottságú fiú. Én pont ezt szeretem benne.
– Miből gondolod, hogy kapsz valamit? - kérdeztem incselkedve, miközben próbáltam mellette utat fúrni a fürdőszobába.– Túlságosan szeretsz te engem ahhoz, hogy ajándék nélkül hagyj. – minden szavával beljebb-beljebb lökdösött a fürdőszobába. Kínomban már csak nevetni bírtam rajta.
– Rendben, ha most békén hagysz, hogy képes legyek helyrerakni ezt a borzadályt a fejemen, akkor beszélhetünk ajándékról! – mosolyogtam rá és a hajvasalómért nyúltam.
– Amit csak szeretnél! Bár én először a fogmosással kezdeném…- kitört belőle a kuncogás.
– Te seggfej! Takarodj kifelé! - kiabáltam utána, inkább nevetve, mint ténylegesen mérgesen és mindeközben egy tusfürdős flakonnal ütlegeltem. Mikor végre kikergettem a fürdőszobából visszaálltam a tükör elé és elkezdtem reggeli rutinomat. Vállig érő, sötétbarna, hullámos hajam van, amit a legtöbb barátnőm irigyel, viszont én ki nem állhatok. Minden lehetséges módszert kipróbáltam az egyenesítésére, ami nem roncsolja a hajamat – mindhiába. Az egyetlen, aminek két óránál tovább tart a hatása, az a hajvasaló, így minden reggel 20 percet szenvedek csak ezzel. Utána következik 15 perc önsajnálgatás, hogy még mindig nekem van a legkisebb mellem az osztályban, és az én tenyereim a legnagyobbak. Az önmarcangoló percek végén, mindig a szemem csodálásában kötök ki, hiszen ez volt az egyetlen testrészem, amivel maximálisan elégedett vagyok. Az egyik szemem zafírkék, néhány fekete folttal a szivárványhártyámon, míg a másik inkább zöldes színre emlékeztet. A családban senkinek sem volt vagy van ilyen szeme, ezért az öcsém mindig csak "pandorai"-nak hív, a legújabb űrlényes sorozata után.
Miután végeztem a hajammal és sikeresen magamra kentem annyi alapozót, hogy a pattanásaimat soha meg nem történté tegyem, visszamentem a szobámba, hogy magamra kapjak néhány ruhát. Még a farmeromat sem sikerült begombolni, amikor megint hallottam anyám hangját:
– Ezt nem hiszem el! Gyerekek, ne az utolsó napon kelljen elkésnetek! - hallottam, hogy egyre feljebb jön a lépcsőn és közelít a szobám felé. Gyorsan magamra kaptam egy piros háromnegyedes ujjú felsőt, mielőtt – természetesen kopogtatás nélkül – benyitott a szobámba.
– Regina, mikor óhajtasz végre…- Nem tudta befejezni amit elkezdett, mert meglátta, hogy már indulásra készen voltam.
– Ne haragudj, azt hittem, még alszol – mondta melegen, majd átölelt.
– Csinos, mint mindig. Gyere le, reggelizz meg, az öcséd már kész van. Én addig előkerítem Thomas-t is.
Halkan bólintottam, majd csatlakoztam Charlie-hoz a palacsintázásban.
A tesóm orra is tejszínhabos volt és éppen a harmadik juharszirupos palacsintáját próbáltam a szájába tömni. Leültem mellé és elvettem az én adagomat. Charlie hirtelen felállt, és elém hozott egy újságot.
– Miről szól? - kérdezte nagy, kíváncsi szemeivel.
– Nem tudom, öcsi, oroszul van. - válaszoltam értetlenkedve.
– Érdekes, azt hittem minden nyelven tudsz. – Ha lehet, még furcsábban néztem rá, mint addig. Látva a frusztrációmat, folytatta:
- Tudod… a szemed. - majd lesütötte a sajátját.
Hiába, a tesóm meg van róla győződve, hogy nem e világi lény vagyok és valami szuper erővel is rendelkezem. Amikor először realizáltam ezt, viccesnek tartottam, de aznap reggel inkább ijesztőnek hatott. Kínos párbeszédünknek autóduda hangja vetett véget.
– Megjött Jared! - kiáltottam, mintha legalább a halál karmai közül mentett volna meg az érkezése. Pár másodperc múlva Thomas is leszáguldott az emeletről, felkaptuk a bejárati ajtónál heverő táskáinkat, felköszöntünk anyunak és kiléptünk a lakásból.
Jared a legjobb barátom, amióta csak az eszemet tudom. A rögbi csapat egyik tiszteletbeli játékosa, valamint a matekcsoport oszlopos tagja. Ez egy furcsa párosítás de maga Jared is elég érdekes. Minden reggel ő fuvarozott engem és a fivéreimet suliba, ugyanis Thomast apu nem engedte volán mögé ülni, bármennyire is bizonygatta, hogy nem fog frontálisan karambolozni az első fával, amivel találkozik az úton.
Miközben sétáltunk az autó felé, ami az útpatkán állt, különös, szinte megmagyarázhatatlan érzésem támadt. Mintha valaki nézne. Nézne? Ugyan. Figyelne, egyenesen követné minden lépésemet. Körbe néztem, de nem láttam egy árva lelket sem. A többiek is észrevették zavarodottságomat. Thomás elém állt, erős kezeit a vállamra tette és megkérdezte minden rendben van-e.
– Igen, persze, csak egy kicsit fázom. Mi lenne ha inkább beülnék a kocsiba, ne várassuk meg a sofőrt. - hazudtam. Egyáltalán nem voltam jól. Mintha egy lidérces álomban lettem volna, ahol bár nem voltak baltás gyilkosok és kísértetiesen kacagó bohócok, a félelem akkor is szinte tapintható volt. Ilyenek érzelmek közepette köszöntöttem Jaredet, majd hagytuk el a King Street 4-et.